Aki igazán szeret. . .

Vidám forgatag kellős közepén találkoztam vele. Magas volt, fiatal, karcsú, akár egy jegenye, és csodaszép kék szeme volt. Szólt:-Kislány!Szabad egy táncra?Alig tudtam kimondani:-igen!A zenekar egy keringőt játszott, s minket elsodort a tömeg. Szeme égő tűzként parázslott, amikor rám tekintett, nevetett. Búcsúztunk, a fiú így szólt:-Imádlak!Egy esztendő múlt el azóta, gyorsan ment el mint egy múló pillanat. Ketten gyakran találkoztunk, s kaptunk forró csókokat. Azthiszem boldogok voltunk, szerettük egymást, míg a tragédia meg nem történt. Egy fülledt nyári napon a suliból hazafelé tartottam épp a szürke aszfalton, mikor megpillantottam valakit, aki felém jött az úton. Én integetni akartam neki, hisz ő már messziről integetett, de akkor vettem észre valamit, és nem emeltem fel a kezem. Kezét egy ismeretlen lány fogta. -S ilyen volt velem. Hát így szeretett engem!Ezt tette velem!-Én inkább meghalok. -Gondoltam magamban. Hisz így mit ér az életem?!A kanyarban feltűnt egy fekete jaguár, mint fekete veszedelem. Én hírtelen az útra léptem, a többire már nem emlékszem. Amikor magamhoz tértem, hatalmas tömeg állt körül. Csak azt nem láttam, akit szerettem. Ekkor vettem észre, hogy egy test hever mellettem. -Igen, ő az a hős, a bátor, ki saját testével védelmezett. Még volt benne élet, félig eleven, félig halott. De megszólalt:-Meg kell mondanom, hogy az a lány a nővérem volt. Szeme a végtelenbe merült, szája végtelen mosolyra húzott. Nemtudta rajtam kívül senki, hogy a halállal küszködött. A fiú arcán egy könnycsepp jelent meg. A gyengülő kezével megszorította kezemet. Utolsó erejét összeszedve egy mondatot súgott:-Gondolj magadban bármit, én igazán szeretlek. Örök gyász van a szívemben, mert van egy fiú, aki azzal a mondattal halt meg:-Én igazán szeretlek!